Hangversenymester: Kelemen Barnabás m.v.

vezényel: Gerhát László

Kelemen Barnabás
hegedűművész



Kelemen Barnabás 1978-ban született Budapesten. Hegedű-tanulmányait 6 évesen, Baranyai Valériánál kezdte. 11 évesen felvételt nyert a Liszt Ferenc Zeneakadémia előkészítő tagozatára Perényi Eszter osztályába, ahol 2001-ben diplomázott. Rendszeres hallgatója volt Rados Ferenc, Isaac Stern, Kurtág György, Igor Ozim, Fenyves Lóránd, Zsigmondy Dénes, Pauk György, Sergiu Luca és Thomas Zehetmair magánóráinak és mesterkurzusainak.

Megannyi sikeres nemzetközi versenyszereplés után megnyerte az 1997-es Nemzetközi Szigeti József Hegedűverseny második díját, az 1999-es Salzburgi Mozart-verseny első díját, a Kuhmoi Trióverseny első díját (Bogányi Gergellyel és Bogányi Tiborral), a 2001-es Brüsszeli Erzsébet Királyné Hegedűverseny harmadik díját, majd 2002-ben a világ egyik legrangosabb hegedűversenyét, a Nemzetközi Indianapolis Hegedűverseny első díját és a nyolcból hat különdíjat valamint az 1683-ban készült Ex-Gingold Stradivari hegedű és Tourte vonó négyéves használati jogát. 2007-ben elnyerte a Zsolnai Középeurópai Komolyzenei Fesztivál nagydíját.
 
Repertoárja átfogó képet ad mind a szóló, mind a kamarairodalomból, valamint átível a korabarokktól napjaink zenéjéig. Nevéhez fűződik többek között Ligeti, Schnittke, Kurtág és Gubajdulina műveinek magyarországi ill. ősbemutatója is.

 Kelemen Barnabást 2001-ben Végh Sándor Díjjal, 2003-ban Liszt és Rózsavölgyi díjjal jutalmazták. 2003-ban a Gramofon Magazin az év klasszikus zenészének választotta. 2001-ben és 2005-ben átvehette a ’Jelenlét’ művészeti díjat. 2006-ban kimagasló szakmai munkája elismeréseként Kelemen Barnabásnak a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét adományozták. 2007-ben mindezidáig legfiatalabb díjazottként jelölték a Prima Primissima díjra zenész kategóriában. 2005-től a Liszt Ferenc Zeneakadémia tanára, s az amerikai Bloomingtoni Egyetem állandó vendégprofesszora.

Kelemen Barnabás a Magyar Államtól kapott, 1742-ben készült Ex-Kovács Dénes Guarneri del Gesù hegedűn játszik

Kokas Katalin
hegedűművész, brácsaművész

Kokas Katalin 1978-ban született Pécsett. Zenei tanulmányait ötévesen Kaposváron kezdte Gyánó Béláné tanítványaként. Tízévesen a Pécsi Zeneművészeti Szakközépiskolába került Papp György osztályába. Egy év múlva, 1989-ben felvették a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia előkészítő tagozatára, ahol Halász Ferenc lett a tanára. 1994-ben négyéves ösztöndíjat nyert Torontóba, ahol két évet tanult mint Fenyves Loránd növendéke. A Zeneakadémián Perényi Eszter osztályában diplomázott. Részt vett Fenyves Loránd, Wolf Endre, Varga Tibor, Igor Ozim, Jaime Larendo és Zsigmondy Dénes mesterkurzusain. 1989-ben megnyerte a szombathelyi országos Koncz János hegedűversenyt, 1994-ben pedig Csehországban az Usti nad Orlice-i nemzetközi hegedűsviadalon lett első. 1999-ben győzött a mosonmagyaróvári Flesch Károly nemzetközi hegedűversenyen. Kelemen Barnabás partnereként első díjat nyert a semmeringi Bartók- és Martinu-versenyen. Játszott a sevillai világkiállításon, koncertezett Delftben, Párizsban, Bécsben, New Yorkban, Angliában és Dél-Afrikában, fellépett a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, és olyan neves művészek, zenekarok partnere volt, mint Perényi Miklós vagy Philipp Cassard, a Chilingirian kvartett, a Liszt Ferenc kamarazenekar, a kassai, a pozsonyi vagy a krakkói szimfonikusok.
(forrás:fidelio)

Bartók Béla

Bartók Béla  Divertimentója nem a klasszikus értelemben vett szórakoztató muzsika: annál lényegesen jelentősebb, komolyabb súlyú mondanivaló hordozója. Megírására Paul Sacher adott megbízást a zeneszerzőnek, aki azt a svájci Saanenben néhány nap alatt be is fejezte, 1939 augusztusában (Sz. 113, BB 118).

A Divertimentót Paul Sacher és zenekara mutatta be Bázelben, 1940-ben.

Tételek

Allegro non troppo 

A vonószenekari darab első tételének alkotója észrevehetően a barokk concerto grosso egyenletesen lüktető ritmusvilágát idézi fel, tematikája olykor gyengéd és játékos, máskor lapidáris, tömör. A tétel formája a klasszikus szonátáé (szonátaforma).

Kezdete többek közt épp azáltal erőteljes és derűs, mert kísérete tág líd hangsort ígér, dallama pedig eleinte akusztikus hangsorú. Innen vált mollos színek felé, de szinte csak azért, hogy a szűkebb hangközök teremtette feszültséget hamar oldhassa.

Az egyetlen pulzáló, ritmikus kísérethez büszke tartású, erőteljes, derűt sugárzó főtéma társul. Ez adja meg a mű alapkarakterét. S ha a kezdet mellé tesszük a befejezést, a harmadik tétel végét, kétségünk sem lehet afelől, hogy Bartók zenéje okkal viseli címét. Valóban: szórakoztató muzsika ez, mint a 18. század divertimentói.

Mindez egyelőre a bevezető, a zenei hangokkal festett kép háttere. Egy kis megtorpanás után mintha Bartók azt is elárulná: a helyszín Közel-Kelet-Európa. Az a vidék, amely a szélsőségesen pontozott ritmusú magyaros panaszdalok, keservesek hazája.

Molto adagio 

Ezután a magyar keserves után jeleníti meg a muzsika a gyászmenetet. Pentaton dallamát – a a pentatónia megint leplezetlen utalás a magyarságra – zokogó trillák kísérik.

A lassú tétel emlékeztet a legkevésbé a hajdani szórakoztató muzsikák műfajára. A magány sötét látomásait jeleníti meg a bartóki „éjszaka-zenék” stílusában.

A második tétel az antipólus a maga kromatikájával. Itt nincs elmerülés a természet fenségébe, mint Bartók régebbi éji zenéiben...

Allegro assai 

A felvonulás komor és konok; roppant feszültsége után majd a zárótétel néptánca és mozarti szerenádja hoz oldást.

A zárótétel ismét a zeneszerző népdal-utánérzéseinek egyik remeke, skálaszerű motivikája, érdekes ritmikája és kicsattanó jókedve a hajdani concertók szólóhangszert és együttest váltogató hangszerelésében érvényesül.

A harmadikban pedig legfőképpen a józan míxolíd sor uralkodik. Nem a mesés akusztikus skála, nem a lágyabb líd és a harsány dúr, hanem egyike a mértékletesebb, alapjában dúr-jellegű, mégis, az érzékeny vezetőhangot elkerülő soroknak. Ez annak a témának a hangsora, amelyet a rondószerű tétel legfőbb gondolatának nevezhetünk. Amely amolyan magyaros legénytáncként jelenik meg először, hogy aztán utóbb hol fugatót teremtsen belőle a komponista, hol igazi nosztalgikus gitárzenévé alakítva idézze fel, csupa pizzicatóval, játékosan, s csipetnyi iróniával fűszerezve. Ez a mixolíd dallam ad tartást, keretet a tételnek. Ez a biztos pont a kalandozások közepette.
(forrás: Wikipedia)

Johannes Brahms

Hamburgban született Johann Jakob Brahms második gyermekeként. 1840-ben zongoraórákat kezdett venni Wilhelm Cossel zongoratanárnál, aki három évvel később átengedte saját kíváló mesterének, Eduard Marxsennek. Rögtön megmutatkozott játékosi és alkotói tehetsége is. Tizenhárom éves korában a közeli dokknegyed bárjaiban játszik élelemért, meg némi bérért. A közönséges környezet egész életére nyomot hagyott benne.

Weimarban Liszt szívélyesen fogadta Reményit és Brahmsot. Liszt egy legenda szerint, megsértődött Brahmsra, amiért nem méltatta eléggé h-moll szonátáját (elaludt rajta). Reményi, akinek egy ünnepelt zenész jóindulata sokat számított, megszakította az együttműködést Brahms-szal. Brahms nem térhetett vissza Hamburgba, ahol apja elvárta, hogy megálljon a saját lábán. Így történt, hogy Joachim és Brahms, a két fiatal zenész életre szóló barátságot kötött.

Brahms az ötvenes években alkotta meg első nagyobb szabású művét, az 1. (d-moll) zongoraversenyt, amelyet eredetileg két zongorára alkotott, ámde a mondanivaló súlya versenymű-formát követelt meg. A mű ősbemutatóján megbukott, mivel a közönség eleinte nem tudott mit kezedeni az alapvetően archaikus Brahms-stílussal, csak később fedezték fel a zene értékeit, s így a mű is csak idővel nyerte el a neki járó elismertséget.

A következő jelentős számú együttesre írt alkotás a Német rekviem volt, amelyen a komponista több mint egy évtizedig dolgozott, s amelyet 1868-ban mutattak be. A héttételes kompozícióban a főszerepet a kórus játssza, amely szólamaiban a legnemesebb német hagyományokra (Bach és Schütz) utal. Ahogyan a cím is mutatja, Brahms nem a hagyományos latin nyelvű gyászmise szövegét dolgozta fel, hanem zsoltárok és más vallásos szövegek lutheránus német fordítását.

Brahms a szimfónia műfajában csak igen későn kezdett el ténylegesen tevékenykedni, 1. szimfóniáját 1876-ra fejezte be. Habozásának oka valószínűleg az lehetett, hogy – ahogyan azt a szerző maga is bevallotta – sokáig nem voltak eredeti ötletei, s Beethoven lépteit hallotta a háta mögött. Ez egyébként a szerző rendkívüli önkritikáját is mutatja. Végül is négy opusszal gazdagította a műfajt a hamburgi muzsikus, s ezeket az utókor a Négy evangéliumként emlegeti. A 2. szimfónia az elsővel ellentétben igen rövid idő alatt készült el, szerzője 1876 nyarán kezdte írni, s decemberben már a bemutatót tartották. A mű romantikus szellemben idézi fel a Mozart-szimfóniák elbűvölően optimista szellemiségét, pasztorális nyugalma a súlyos kedélyállapotú Brahms kevés napfényes alkotása közé tartozik. A harmadikat 1883-ban fejezte be szerzője, amelyben folytatta a haydn-i-mozarti hagyományok felidézését, de a negyedik tételt már markáns, vérbeli romantikus tartalommal látta el. A 4. szimfónia 1884-85 során íródott. Az utókor szerint ez Brahms legértékesebb szimfóniája, benne ugyanazon német hagyományokat követte, amelyeket a Német rekviemben is felhasznált. Férfias pátosz és erő lengi át az egész alkotást. A hagyományokhoz való erőteljes kötődést mutatja, hogy a negyedik tétel variációs formában íródott Bach 150. kantátájának basszusszólamára, a barokk passacaglia jellegzetességeit hasznosítva.

A-moll kettősverseny hegedűre és csellóra

Brahms utolsó szimfonikus műve, az a-moll kettősverseny hegedűre és csellóra (op. 102), mellyel Brahms a korszak legjelentősebb hegedűséhez, Joachim Józsefhez fűződő némileg megromlott barátságát kívánta helyreállítani - mint utóbb kiderült, sikerrel. Persze nehéz elképzelni két ember között annyira elhidegült kapcsolatot, amit egy ilyen mértékig személyes zene ne tudna helyreállítani. Tudható, hogy Brahms a hegedűvel Joachimot, a csellóval önmagát jelenítette meg, s ahogy a darab folyamán a hegedű- és a csellószólam kérdez és válaszol, ahogy átvesznek egymástól témákat és azokat továbbfejlesztik külön-külön és együtt, ahogy egymásba bonyolódnak, vagy éppen oktávban ugyanazt játsszák - mindezzel mintha azt mondaná Brahms, hogy két ember között nem létezhet kapcsolat kommunikáció nélkül, s ha odafigyelünk a másikra, talán nem is olyan nehéz együtt vagy egymás mellett élni.
(forrás: Fazekas Gergely, Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2005. március 12.)

Csajkovszkij, Pjotr Iljics
Zeneszerző, zeneszerző, író

Votkinszk-ban született 1840. május 7-én. Családja nem volt muzikális, ő maga sem készült erre a pályára, bár zongorázni tanult. Jogi tanulmányai elvégzése után az igazságügy-minisztériumban dolgozott (1859). A hatvanas évek elején ismét folytatott zenei tanulmányokat, a pétervári konzervatóriumban. 1866-ban Nyikolaj Rubinstein meghívta a moszkvai konzervatórium zeneelméleti tanszékére, tanárnak. Itt 1877-ig működött, kapcsolatba került az Ötök csoportjával és zenekritikák írásával is foglalkozott. 1877-ben a megfeszített munka és rosszul sikerült házasságának konfliktusai súlyos lelki válságba sodorták. Állását feladta, és ideje nagy részét külföldön töltötte. Ezekben az években keletkeztek nagyszerű szimfonikus alkotásai és Anyegin című operája. Egész Európában, sőt, Amerikában is (ahová 1891-ben utazott) fergeteges sikereket aratott, e sikerek tetőpontján halt meg 1893. november 6-án Pétervárott, kolerában.

Nagy népszerűségét jellegzetes orosz hangvételének és az európai klasszikus hagyományok virtuóz elsajátításának köszönheti. Művei egy részét a szalonokban divatos századvégi melankólia hatja át, más részén az orosz népi dalok frissessége és bája uralkodik. Dallambősége úgyszólván kifogyhatatlan, és a hatáskeltés valamennyi titkát ismeri. Táncjátékai az orosz balett klasszikus remekművei.

 

RÓMEÓ ÉS JÚLIA — NYITÁNYFANTÁZIA

Csajkovszkij néhány évvel konzervatóriumi tanulmányainak befejezése után, egy pétervári látogatása alkalmával megismerkedett azokkal a fiatal művészekkel, akik az orosz nemzeti zene megújításában látták munkásságuk célját. Közülük különösen két zeneszerző, Balakirev és Rimszkij-Korszakov, valamint Sztaszov, esztéta és műbíráló tett rá mély benyomást. A velük való kapcsolat Csajkovszkij munkásságára is kihatott. E barátság jegyében születtek meg a hetvenes évek alkotásai, az ukrán népdal nyomán írt II. szimfónia, a Shakespeare Vihar-jára írt fantázia és a Rómeó és Júlia című nyitányfantázia. Ez utóbbi komponálására Balakirev ösztönözte Csajkovszkijt, és a mű ajánlása is neki szól. A nyitányfantázia első verziója 1869-ből való, a következő évben, illetve 1880-ban Csajkovszkij még két ízben átdolgozta a művet.

A zene nem követi pontosan Shakespeare tragédiájának cselekményét, csupán költői lényegét ragadja meg. A bevezetés a tragédia sötét hátterét vázolja. Majd Rómeó szerelme bontakozik ki, fájdalmasan és reménytelenül. A zene drámai alapgondolata — a két ellenséges indulatú család kíméletlen harca — izgatott, feszült hangulatú előkészítés után jut kifejezésre. Az ellenséges indulat végül valóságos harcban, kíméletlen öldöklésben robban ki. Mikor végre elcsendesedik, Júlia megkapó gyengédségű dallama hangzik fel. Ez a harmatos szerelem azonban ismét elvész a gyilkos összecsapásban, a leány érzelmének gazdagsága és fiatalságának minden ereje is kevés ahhoz, hogy a külvilág kegyetlenségével szembeszállhasson. Az utolsó csatazaj heves robaját a halál csendje váltja fel. Júlia halálát adja tudtunkra a zene, azonban másfelől Júlia diadalát is zengi a befejezésül felcsendülő, éteri tisztaságú dallam.

A mű 1870-es moszkvai bemutatója alkalmával a befejezés gyászinduló volt, Csajkovszkij ezen utóbb változtatott: vigasztaló kicsengéssel, a szerelem földöntúli hatalmának sejtetésével zárta le a kompozíciót.