Kaff 2009

Kilencedik Kecskeméti Animációs Filmfesztivál

Kecskemét Főtere

Cakó Ferenc - Homokanimáció

Műsoron:

Vivaldi: Nyár

Bach: Air

Liszt: Les Preludes

Brahms: I. Magyar Tánc

vezényel: Gerhát László

Cakó Ferenc animációs filmjei közt a homokanimációs filmek
hozták a legtöbb nemzetközi sikert.

Ebből a műfajból fejlesztette ki a művész a homokfestmény előadástípust,

ami zenére homokkal történő figurális rajzolás-festés, amit egy kivetítő segítségével mozivászon nagyságban lehet élvezni.

Ez a világon egyedülálló produkció, különleges performance, amit Cakó Ferenc nagy társadalmi rendezvényeken, fesztiválok megnyitóján, világkiállításokon, színházi és operaelőadásokon szimfónikus zenekarokkal és CD-ről is adott elő Berlintől Lisszabonig, Tel Avivtól Strassburgig szerte a világban, mindig óriási sikerrel.

Cakó Ferenc

alkalmazott grafikus, animációsfilm-rendező

(Budapest, 1950. november 18.–)


1969-73: Magyar Iparművészeti Főiskola, alkalmazott grafika szak.
1974-91-ben a budapesti Pannónia Filmstúdió tagja.

1977 óta rendez önállóan filmeket.
1983: Ezüst Sárkány-díj, Krakkó;

1984: MTV és filmkritikusok díja;

1988: Cannes-i Filmfesztivál animációs fődíja;
1988: A kecskeméti és uppsalai nemzetközi animációs filmfesztiválok fődíjai;
1989: FRIPESCI-díj, Annecy;
1989: érdemes művész;
1990: Az Oberhauseni Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál fődíja;

1991: A San Franciscó-i Golden Gate Fesztivál fődíja;
1994: Arany Medve-díj, Berlin; Hamu c. filmjét Oscar-díjra jelölték;

1995: Kecskeméti Nemzetközi Animációs Filmfesztivál fődíja; filmje képviselte Magyarországot Cannes-ban, a film születésének 100. évfordulóján;
1999: kiváló művész.
1997-től a Magyar Iparművészeti Főiskola animációs szakának óraadó tanára.

1996-ban saját animációsfilm-stúdiót alapított (C. A. K. Ó. Stúdió).

Az amatőr filmes mozgalom egyik legismertebb, az országos amatőr filmes fesztiválokon nagydíjas (1973, 1974) animációsfilm-készítő alakja. Korábbi, a 70-es évek második felében készült, figurális grafikáit egyaránt jellemzi a szociológiai érdeklődés, ill. az ironikus, groteszk képi megfogalmazásra való hajlam. A 80-as évek második felétől - főként air-brush technikával készülő - színesebb, mozgalmasabb, látványosabb megfogalmazású, szürreális hangulatú grafikái érezhetőbben kötődnek animációs filmjei képi világához. Könyv- és lapillusztrációval, valamint plakáttervezéssel is foglalkozik.

Liszt Ferenc

Liszt egy kézirata

Liszt Ferenc a XIX. századi romantikus zenei élet legsokoldalúbb irányító egyénisége, a kor egyik szellemi vezére, és minden idõk legnagyobb zongoramûvésze.

Elõadómûvész, virtuóz zongorajátékos, író, igen mûvelt egyéniség. Kora legkiemelkedõbb zeneszerzõje, és mégis õ volt az, aki népszerûsítette, vezényelte kortársai mûveit. Új zenei forma megalkotásával gazdagította a zeneirodalmat. sokat tett hazájáért, Magyarországért. Törekvése az volt, hogy a kultúra kincseit, a természet szépségeit mûveibe építve visszajuttassa a hallgatókhoz. Mindent úgy nézett, hogy amit látott, az egy-egy alkotásában visszacsengett. Olyan alkotó elme volt,aki a látottakból hallhatót teremtett. Rendkívüli fogékonysága alakította, formálta egyéniségét, mûvészetét. Mûveltségét a francia szellem is gazdagította.

Édesapja Liszt Ádám az Esterházy-uradalom gazdatisztje volt, s néhány évig játszott az udvari zenekarban. Késõbb Doborjánban számtartóként élt családjával, s itt született Liszt Ferenc 1811-ben. Liszt csodagyerek volt, apja korán felfigyelt fia rendkívüli zenei képességeire, s maga kezdte zongorára tanítani. 9 éves korában lép elõször nyilvánosság elé, egy önálló koncerten mutatja be zongoratudását. Néhány magyar fõúr - akiket játékával ámulatba ejt - ösztöndíj-alapítványával Bécsben Czerny tanítványa lesz. Itt Bécs közönségét hódítja meg, de tehetségére Beethoven is felfigyel. 1823-ban Pesten egy díszhangversennyel búcsút vesz hazájától és mûvészi kibontakozása érdekében édesapjával hangversenykörútra indul Angliába, majd Franciaországba, s végül Párizsban telepedik le.

Párizsban igen nagy hatással volt rá a francia fõváros szellemi élete: a zene, az irodalom, a filozófia. 16 éves korában azonban súlyos csapás éri: elveszíti apját, s benne legfõbb támaszát. Megszakadnak a hangversenykörutak, és  ettõl kezdve zongoratanításból él. Apja halálának, s egy fiatalkori szerelmi csalódásának a hatására mély depresszió lesz úrrá rajta, s évekig visszavonultan, a külvilágtól elzártan él.

Az 1830-as júliusi forradalom hozza vissza a 19 éves Lisztet az életbe. Magával ragadja a forradalom szele, a francia szellemi életben is egyre jelentõsebb szerepet játszik. A kor vezetõ mûvészegyéniségei veszik körül, legközelebbi barátai: Chopin és Hector Berlioz.

1834-ben megismerkedik Marie d’Agoult grófnõvel, akihez szenvedélyes szerelem fûzi, s 10 éves együttélésükbõl 3 gyermek születik. Ez alatt az évtized alatt sokat hangversenyezik, szinte minden jelentõs európai nagyvárosban megfordul.

Az 1838-as pesti árvíz-katasztrófa mélyen megrendíti, s azonnal hazája segítségére siet. Bécsi hangversenyeinek jövedelmébõl 25.000,- Ft-ot küld Magyarország megsegítésére, a 40-es években pedig maga is hazalátogat.

Érezte, hogy a mûvészetektõl elzárt tömegekhez is kell szólnia. Az elsõ ingyenes munkás hangversenyrõl a zenetörténet is megemlékezik: 1841-ben Toulouseban hangversenyének bevételét jótékony célra átadta a munkásoknak. A küldöttség egyik tagja megköszönve a pénzt, sajnálatát fejezte ki, hogy a drága helyárak miatt a hangversenyt nem  hallhatták. Liszt elhalasztotta utazását, s megismételte a munkásoknak a koncertet, ingyen!

1842-ben végleg Weimarban telepszik le, s 13 évig az udvar zenei vezetõje. Ez a feladat fõleg az alkotótevékenységben való elmélyedést követelte meg a zeneszerzõtõl, s így ebben az idõszakban zongoramûvészi  tevékenysége háttérbe  szorul, le kell mondania a hangverseny körutakról. Életmûvének java termése itt készül el, s harcol a fiatal és tehetséges zeneszerzõk érvényesüléséért: különösen Berlioz és Wagner ügyéért tesz sokat. (Wagner nemcsak barátságát, de anyagi és erkölcsi támogatását is élvezi.)

1875-ben magalakul Budapesten a Zeneakadémia, melynek egyik alapítója és elsõ tanára volt, ezért viseli ez az intézmény ma is az õ nevét. Számtalan magyar tárgyú kompozíciója született, mint például a “Hungária” címû szimfonikus költeménye, melyben a hõsi történelmi múltat örökíti meg. Magyar rapszódiáit a cigányzenekarok hangulata ihlette. Legnagyobb liturgikus kompozíciója - az Esztergomi mise - a bazilika fölavatására készült. A zongorára írt Magyar történelmi arcképek sorozatával a magyar nemzet nagyjait mutatja be: Széchenyi Istvánt, Eötvös Józsefet, Vörösmarty Mihályt, Petõfi Sándort, Mosonyi Mihályt, Deák Ferencet és Teleky Lászlót.

Az utolsó másfél évtized ismét nagyon termékeny idõnek számított Liszt Ferenc életében. 1886-ban Bayreuthban halt meg, tüdõgyulladásban. Ma is ott van eltemetve.

Liszt: Les Préludes

A Les Préludes Liszt egyik leggyakrabban előadott szimfonikus költeménye. A kompozíció genezise egészen 1844-ig vezethető vissza. Az első hallásra furcsának tűnő címet (Előjátékok) Alphonse de Lamartine (1790-1869) Költői elmélkedések című munkája ihlette. A darab költői programját a vers alapján így határozta meg Liszt: "Mi más az életünk, mint előjátékok sorozata ahhoz az ismeretlen énekhez, amelynek első hangját a halál csendíti meg?" Ma már tudjuk, hogy ezt a programot Liszt az utolsó pillanatban, a mű elkészülte után illesztette a zenekari darabhoz, ezzel azt a látszatot keltette, mintha a Lamartine-szöveg inspirálta volna. A partitúrához készült előszó több változata is ismert, nyomtatásban végül egy Hans von Bülow által fogalmazott szöveg jelent meg. Az 1854-ben, Weimarban bemutatott mű - a karmester maga Liszt Ferenc volt - tartalmilag ugyan lazán kapcsolódik Lamartine meditatív írásához (ebben is, abban is vannak pasztorális és harcias részletek), de e laza kapcsolat is elegendő ahhoz, hogy Liszt szimfonikus költeményének értelmezését hosszú időn át - sőt még napjainkban is - alapvetően meghatározza. S bár a mű keletkezéstörténete egy egészen más interpretációra ad lehetőséget, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Lamartine-hoz kapcsolható gondolatot maga Liszt helyezte az értelmezés előterébe.

A Les Préludes zenéjét eredetileg Joseph Autran (1813-1877) költeményei inspirálták. Liszt és Autran 1844-ben ismerkedett meg egymással Marseille-ben. Autran lelkesen méltatta a helyi újságban Liszt művészetét, még alkalmi költeménnyel is kedveskedett a zongoraművésznek. A vers - Les Aquilons (Az északi szél) - elnyerte Liszt tetszését, és a szárnyaló szabadsághimnusz szövegére kórusművet komponált. Egy évvel később, spanyolországi turnéja közben, Autran további három versét is megzenésítette: Les Flots (A hullámok), Les Astres (A csillagok), La Terre (A föld). A négy kórust ciklussá szervezve Liszt a Les Quatre Éléments (A négy elem) címet adta volna a kompozíciónak. A kórusokat zenekari nyitány (Prelúdium) vezette be, melyet először Conradi hangszerelt meg. Ezt 1850 körül Raff átdolgozta, majd Liszt az egész hangszerelést megváltoztatta (1852-1854). Ebben az alkotói fázisban született meg a kompozíció címe és a Lamartine-ra való utalás. A zene anyaga viszont továbbra is a Négy elemből készült. Az egytételes mű négy részre tagolható, az egyes részek önálló karakterű tételekként is értelmezhetők. Az első rész (Andante - Andante maestoso) a darab két témáját (zenei gondolatát) exponálja. Az első témát a vonósok hullámzó kísérete felett a rézfúvósok mutatják be, a lírai második téma kürtökön és mélyhegedűkön (dolce, espressivo ma tranquillo) csendül fel.

Lisztre jellemző módon mindkét témát egy gyökérből, egy három hangból álló motívumcsírából fejlesztette ki. A további "tételekben" is e csíra fejlődik tovább új és új alakot öltve. A második rész (Allegro ma non troppo) viharrá duzzadó, mozgalmas zene. A harmadik epizódban (Allegretto pastorale) a két téma távoli variánsait halljuk viszont. A tételt záró drámai fokozás a témák eredeti alakját hozza vissza. A finálé (Allegro marziale animato) harci riadó és győzelmi fanfár, melyben az eredetileg lágy második dallam is kemény induló karakterűvé alakul át. E metamorfózis egyértelműen világít rá a szimfonikus költemény két uralkodó témájának közös gyökerére.

Johann Sebastian Bach

A barokk zene és az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb óriása, minden idõk egyik legnagyobb hatású zeneszerzõje. A 17. század elejétõl számítható muzsikus dinasztia központi alakja Eisenachban született: eleinte apja tanította zenére, majd a fiatalon árvaságra jutott Johann Sebastian oktatását bátyja, Johann Christoph folytatta. 1700-ban egy iskolatársával Lüneburgba került, itt és innen tett hamburgi kirándulásai alkalmával került szoros kapcsolatba az orgonával, amelynek csakhamar virtuóz ismerõje lett. Elõbb a Weimari zenekarban játszott, majd az arnstadti Neue Kirche orgonistája lett. Az arnstadti évek alatt történt az a híres eset, hogy Bach gyalog zarándokolt el Lübeckbe, hogy Buxtehude orgonajátékát hallhassa. 1707-ban Mühlfieldben vállalt orgonista állást, itt vette el feleségül másod-unokatestérét, Maria Barbara Bach-ot.

A következõ évtõl udvari orgonista és kamaramuzsikusi minõségben a weimari udvar alkalmazottja, s az itt töltött szûk évtized egyben Bach elsõ jelentõs alkotói periódusát jelenti. 1717-ben elhagyja Weimart és a kötheni herceg szolgálatába szegõdik: a Köthenben töltött hat év alatt született kamara- és versenymûveinek jelentõs része. Elsõ felesége halála után egy évvel újból megnõsült, második felesége Anna Magdalena Wilken. 1723-ban, a zenerajongó kötheni herceg halála után Bach újból — és egyben utoljára —állást változtat: megpályázza és elnyeri a lipcsei Tamás-templom kántori címét.

Életének utolsó negyed századában Lipcsében él: az iskolához és a templomi szolgálathoz kapcsolódó ezernyi tennivalója mellett rengeteget komponál és még a Collegium musicum rendezvényeinek megszervezésére is marad ideje. Bach mindennapjait azonban az anyagi gondok és az iskola vezetésével való gyakori konfliktusok egyaránt megnehezítették. Nagy Frigyesnél, a kiváló fuvolajátékos porosz uralkodónál tett látogatása élete utolsó jelentõsebb eseménye — a király által feladott témát késõbb a Musikalisches Opferben dolgozta fel. Rohamosan gyengülõ látása miatt halála elõtt szemmûtétet végeztek el rajta, amely nem sikerült, és Bach megvakult. Halálát követõen kompozícióinak nagy része elveszett, a többi — a pedagógiai célú darabok kivételével — jó ideig a feledés homályába merült. Csak a 19.század fedezte fel újra a zenetörténet egyik legnagyobb géniuszának igazi remekmûveit. 

(forrás:www.filharmónikusok.hu)

Bach: Air

A zenekari szvitek között csak a BWV 1068-as darabban találkozunk az "Air" felirattal, amely Bach legismertebb és legmegindítóbb tételeinek egyike fölött áll. Bach négy darab erejéig kirándulást tett a francia típusú szvit-irodalom felé. A szvit a barokk idejében a tánctételek sorát jelentette, jellemző sorrendjük általában a következő volt:
Allemande - Courante - Sarabande - Gigue, de gyakran az elején Ouverture, azaz nyitány is állhatott, és gyakran szerepelt bennük Gavotte, Polonaise, Bourrée, azaz egyéb korabeli táncok.

1. C-dúr szvit:
Ouverture - courante - Gavotte I-II - Forlane - Menuet I-II - Bourrée I-II - Passepied I-II

2. H-moll szvit:
Ouverture - rondeau - Sarabande - Bourrée I-II - Polonaise & Double - Menuet - Badinerie

3. D-dúr szvit:
Ouverture - Air - Gavotte I-II  - Bourrée I-II - Gigue

4. D-dúrszvit:
Ouverture - Bourrée I-II - Gavotte - Menuet I-II - Rejouissance

Antonio Vivaldi

Az itáliai barokk zene egyik legnagyobb, s máig legnépszerűbb mestere. 1678. március 4-én született Velencében. Apja eredeti foglalkozása borbély volt, de ügyesen játszott hegedűn, s a San Marco bazilika kibővített zenekarában már szerződtetett muzsikusként alkalmazták. Antonio Vivaldi igen kis testsúllyal, koraszülöttként jött a világra. A keresztlevél tanúsága szerint "per pericolo di morte" (életveszély miatt) a bábaasszony azonnal meg is keresztelte. A fiú apja zenei tehetségét és vöröses-szőke haját örökölte. (Vivaldi gyakori gúnyneve: a rőt pap).

Zenei tanulmányairól, tanárairól keveset tudunk. Gyakran helyettesítette apját a bazilika zenekarában. Az egyházi szolgálatban eltöltött tanuló évek után nem meglepő, hogy Antonio Vivaldi a papi pályát választotta, ráadásul ez a XVII-XVIII. században még egyáltalán nem összeegyeztethetetlen a muzsikusi, zeneszerzői hivatással.

Feltételezhető, hogy 1703-ban, Rómában Corellitől tanult hegedűjátékot és zeneszerzést. 1704-től hegedű-tanárként (Maestro di violino) az Ospedale della Piéta szolgálatában állt. Ez az intézmény Velence egyik leghíresebb és legmagasabb színvonalú képzést nyújtó árvaháza volt. (Velence már a XIV. századtól kezdve igen magas színvonalú árvaházakat, nevelőintézeteket tartott fenn, jórészt magánadományokból.) Az Ospedale ("Kis korház"), hasonlóan Velence más nevelő intézeteihez, az általános képzés részeként zenét (karéneket, zeneelméletet, szóló éneket és hangszeres zenét) tanított. A kizárólag lányokat tanító Ospedale pénteki és vasárnapi koncertjei a maguk korában igen híresek voltak. A koncertek bevétele kiegészítette az intézmény költségvetését, így az intézet vezetői támogatták, hogy a zenei képzés a lehető legmagasabb színvonalú legyen. Egy orosz utazó (Pjotr Andrejevics Tolsztoj) így számolt be Velencei élményeiről (1698): Velencében vannak női kolostorok, amelyeknek lakói orgonán és más hangszereken játszanak, és olyan csodálatosan énekelnek, amilyen lágy és harmonikus éneklést sehol a világon nem találni. Jönnek is mindenfelől Velencébe, hogy beteljenek ezzel az angyali énekkel..." Száz évvel később (1790-ben) Goethe sem mulasztja el, hogy felkeresse ezeket az egyházzenei hangversenyeket. Vivaldit eleinte karnagyként, később koncertmesterként foglalkoztatták, ám a zenei vezetéssel megbízott Franceso Gasparini betegeskedése miatt egyre inkább átvette az Ospedale teljes zenei irányítását.

A zenekar Velence legjobb együttesévé fejlődött, s igen valószínű, hogy ez már kizárólag Vivaldi érdeme volt. Az Ospedale vezetősége fizetésemeléssel (1708) illetve állandó évi javadalmazással (1711) ismeri el Vivaldi munkáját, akinek híre ekkorra már Velencén túlra is eljut. A városba érkező külföldi utazók nem mulasztják el meghallgatni Vivaldi együttesének koncertjeit. Számos európai uralkodó tette tiszteletét Vivaldi előadásain. IV. Friderik, dán király, 1709-ben tartózkodott Velencében, s személyesen is megismerkedett Vivaldival, aki később neki dedikálta tizenkét hegedűszonátáját (op. 2).  1713-tól kezdve Vivaldi már hivatalosan is az Ospedale házi zeneszerzője, viszont a szemináriumok vezetését már nem bízták rá. Ebben az is közrejátszhatott, hogy Vivaldi operaszerzői ambíciói miatt szabadságot kért az intézettől. Öt év alatt (1713-1718) nyolc operáját mutatták be Velencében, s nem csak szerzőként jegyezte e műveket, hanem színházi vállalkozóként is. "A vállalkozó a híres Vivaldi volt" - jegyezte fel naplójában egy német utazó 1715-ben, egy velencei operaelőadás után. 1719 és 1723 között Vivaldi Mantovába költözött s a darmstadti herceg szolgálatában állt. 1723-ban ismét visszatért az Ospedaléba.  1724-ben operaszerzőként Rómában is bemutatkozott, 1725-ben pedig XIV. Lajostól kap felrést (Glória). 1725 és 1735 között nem szerepel neve az Ospedale iratai között, valószínűleg ebben az időben egyáltalán nem állt szolgálatban.

Ez az időszak európai utazásokkal telt, s többek között Bécsbe is eljutott (VI. Károly meghívására). Utazásai nem akadályozták meg abban, hogy Velence számára újabb operákat írjon, s gyakran visszatért szülővárosába, hogy személyesen irányítson egy-egy előadást. 1735-ben újra az Ospedale szolgálatába állt, a szerződés fennmaradt szövege egyértelműen utal arra, hogy a vezetőség nem nézte jó szemmel Vivaldi gyakori utazásait. Életmódja (elsősorban Anna Giraud énekesnőhöz fűződő viszonya miatt) hivatalos egyházi feddésben is részesült: megtiltják, hogy a Vatikáni fennhatóság alá tartozó Ferrarában operáját bemutattassa (1737). A döntés anyagilag és erkölcsileg is súlyosan érintette Vivaldit. Nemzetközi hírneve továbbra is töretlen volt. 1740-re végérvényesen megromlott a viszonya az Ospedale vezetésével, s Vivaldi elhagyta az intézetet. Néhány dokumentum arról árulkodik, hogy ebben az időben Vivaldi tekintélye már nem nyújt védettséget a nemzetközi hírű komponistának: "Nagy meglepetésemre úgy találtam, hogy nem becsülik többé érdeme szerint ebben az országban, ahol a divat a legfontosabb, ahol már túlságosan sok ideje hallgatták műveit, és ahol a tavalyi zenének nincs keletje többé." - írta Charles de Brosses 1739-ben. 1740-ben meglehetősen rossz anyagi helyzetben hagyta el Velencét. Bécsbe indult, ahol még számíthatott régi pártfogójára, VI. Károlyra.

Ám a császár 1740 októberében meghalt, s az örökösödési háború teljesen lekötötte az államkincstár erejét. Vivaldinak sem megrendelésre, sem pedig állásra nem volt kilátása. A szász udvartól remélt megbízást, de betegsége miatt nem tudott továbbutazni Drezdába. 1741 júliusában halt meg Bécsben. Halálára jellemző, hogy pontos dátumára csak 1938-ban derült fény. Életművét gyakorlatilag elfeledte az utókor. Igen árulkodó, hogy Leopold Mozart híres (1756-ban megjelent) hegedűiskolája például egyetlen egy példát sem mutat be az egykor legnagyszerűbbnek tartott hegedűs műveiből. Vivaldi neve a XIX. század második felében vált újra érdekessé, amikor a Johann Sebastian Bach műveinek összkiadása elkezdődött. Ekkor kerültek elő Bach Vivaldi-átiratai, ami ráirányította a figyelmet az eredeti művek komponistájára. Igaz, ekkor gyakorlatilag alig-alig volt hozzáférhető Vivaldi kompozíció. 1926-1930-ban azonban előkerült egy óriási zenei gyűjtemény, mely nem kevesebb, mint 300 koncertet, 8 szonátát, 14 operát, öt kötetnyi egyházi művet és két kötet vokális kompozíciót tartalmazott, valamennyi Vivaldi műve. Innen lehet számítani Vivaldi újrafelfedezését és azóta is tartó népszerűségét.

Vivaldi: Négy évszak, Nyár

A négy évszak” nemcsak Vivaldi, de az egész zenerairodalom egyik legnépszerűbb alkotása. Remekmű, amit soha nem lehet megunni. Olyan gazdag és sokrétű muzsika, amelyben, akárhanyadszor halljuk is, mindig találunk valami újat.

Valójában nem is egy mű, hanem négy: négy hegedűverseny (barokk nevén concerto), amit a program, az évszakok váltakozásának, a természet körforgásának ciklikus rendje kapcsol össze. A Nyár első tételének indítását is a program teszi rendhagyóvá: a lassú tempójú, töredezett zenei anyag hallatán szinte magunk előtt látjuk a hőségtől szenvedő ember bágyadt, erőtlen mozdulatait.
A tételben az első kontrasztot a szólóhegedű virtuóz figurációja hozza, amelynek alsó hangjaiból a kakukk szavát hallhatjuk ki.
Egy rövid ritornell-visszatérés után, a második szólórészben pedig a vadgalamb és a tengelice szólal meg.
A madárkoncertnek a hirtelen feltámadó viharos szél vet véget. A szeles idő elmúltával már csak jelzésszerűen, pár ütemre tér vissza a „hőségtől szenvedő” ritornell.

Az utolsó szólórész inkább lassútételbe illő, merész harmóniaváltásokkal fűszerezett, fájdalmas zene, amely „A pásztorfiú panasza” feliratot viseli: A véget nem érő lamentációt végül a visszatérő viharos szél „fújja el”, olyan sikeresen, hogy a tétel, amilyen szokatlanul kezdődött, olyan szokatlanul, a kezdő ritornell visszatérése nélkül ér véget.

(forrás: Bartók Rádió, Péterfi Judit)

Johannes Brahms

Brahms, Johannes Hamburgban született, ahol apja kocsmai zenészbõl lett a városi zenekar nagybõgõse. Brahms csodagyerekként tûnt fel rendkívüli pianisztikus adottságával. Zeneszerzést Eduard Marxsentõl tanult. Családja szûkös anyagi helyzete arra kényszerítette, hogy matrózkocsmákban zongorázzék. Döntõ változást a magyar hegedûvirtuóz, Reményi Ede hozott életében és pályáján, aki 1853-ban maga mellé vette zongorakísérõnek. Sajátságos módon ugyancsak magyar hegedûmûvész, Joachim József volt Brahms mûvészi kialakulásának másik jelentõs formálója. Joachim jóvoltából ismerte meg Schumannt és Lisztet is. Schumann, a Neue Zeitschrift für Musik megalapítója és harcos tollú fõszerkesztõje volt az, akinek a fiatal Brahms elsõ szerzeményeit megmutatta és aki felfedezettjére lelkes és azóta zenetörténeti jelentõségû "Új utak" (Neue Bahnen) címû cikkében hívta fel a zenei világ figyelmét. Brahms mind Schumannhoz, mind annak feleségéhez, Clara Wieck zongoramûvésznõhöz mély és igaz barátsággal kötõdött. 1854-ben Schumann kedvéért költözött Düsseldorfba, és barátja két évvel késõbb bekövetkezett tragikus halála gyógyíthatatlan sebet ejtett rajta. 1857-59 között mint udvari muzsikus Detmoldban élt, majd 1862-tõl haláláig Bécs lett azt otthona. Zenei-közéleti tevékenységének a Singakademie és a Gesellschaft der Musikfreunde nyújtott keretet, alkotó munkáját a Simrock cég -anyagi függetlenségét biztosító elõnyös szerzõdéssel- támogatta.

Kortársai szemében Brahms nem számított haladó mûvésznek, fõképpen Liszt és Wagner forradalmi jelentõségû újításaihoz képest tûnt konzervatívnak. Valóban nem a "jövõ zenéjét" írta, hanem a német múlt nagy hagyományait idézte fel. A hangszerelés nagy megújulásának korszakában Brahms zenekari szólamainak orgonaszerû tömbjeivel, súlyos és nem ritkán nehézkes hangzásvilágával kétségtelenül archaisztikus benyomást keltett. Mindez a kortársak szemében olyan nagy jelentõséggel bírt, hogy nem vették észre a harmóniáknak és dallamfordulatoknak effektusait, a hangszerelés helyenként kamarezeni módon áttörtt, légies finomságát.(Pándi Marianne)

(forrás:bfz.hu)