Antonio Vivaldi

Az itáliai barokk zene egyik legnagyobb, s máig legnépszerűbb mestere. 1678. március 4-én született Velencében. Apja eredeti foglalkozása borbély volt, de ügyesen játszott hegedűn, s a San Marco bazilika kibővített zenekarában már szerződtetett muzsikusként alkalmazták. Antonio Vivaldi igen kis testsúllyal, koraszülöttként jött a világra. A keresztlevél tanúsága szerint "per pericolo di morte" (életveszély miatt) a bábaasszony azonnal meg is keresztelte. A fiú apja zenei tehetségét és vöröses-szőke haját örökölte. (Vivaldi gyakori gúnyneve: a rőt pap).

Zenei tanulmányairól, tanárairól keveset tudunk. Gyakran helyettesítette apját a bazilika zenekarában. Az egyházi szolgálatban eltöltött tanuló évek után nem meglepő, hogy Antonio Vivaldi a papi pályát választotta, ráadásul ez a XVII-XVIII. században még egyáltalán nem összeegyeztethetetlen a muzsikusi, zeneszerzői hivatással.

Feltételezhető, hogy 1703-ban, Rómában Corellitől tanult hegedűjátékot és zeneszerzést. 1704-től hegedű-tanárként (Maestro di violino) az Ospedale della Piéta szolgálatában állt. Ez az intézmény Velence egyik leghíresebb és legmagasabb színvonalú képzést nyújtó árvaháza volt. (Velence már a XIV. századtól kezdve igen magas színvonalú árvaházakat, nevelőintézeteket tartott fenn, jórészt magánadományokból.) Az Ospedale ("Kis korház"), hasonlóan Velence más nevelő intézeteihez, az általános képzés részeként zenét (karéneket, zeneelméletet, szóló éneket és hangszeres zenét) tanított. A kizárólag lányokat tanító Ospedale pénteki és vasárnapi koncertjei a maguk korában igen híresek voltak. A koncertek bevétele kiegészítette az intézmény költségvetését, így az intézet vezetői támogatták, hogy a zenei képzés a lehető legmagasabb színvonalú legyen. Egy orosz utazó (Pjotr Andrejevics Tolsztoj) így számolt be Velencei élményeiről (1698): Velencében vannak női kolostorok, amelyeknek lakói orgonán és más hangszereken játszanak, és olyan csodálatosan énekelnek, amilyen lágy és harmonikus éneklést sehol a világon nem találni. Jönnek is mindenfelől Velencébe, hogy beteljenek ezzel az angyali énekkel..." Száz évvel később (1790-ben) Goethe sem mulasztja el, hogy felkeresse ezeket az egyházzenei hangversenyeket. Vivaldit eleinte karnagyként, később koncertmesterként foglalkoztatták, ám a zenei vezetéssel megbízott Franceso Gasparini betegeskedése miatt egyre inkább átvette az Ospedale teljes zenei irányítását.

A zenekar Velence legjobb együttesévé fejlődött, s igen valószínű, hogy ez már kizárólag Vivaldi érdeme volt. Az Ospedale vezetősége fizetésemeléssel (1708) illetve állandó évi javadalmazással (1711) ismeri el Vivaldi munkáját, akinek híre ekkorra már Velencén túlra is eljut. A városba érkező külföldi utazók nem mulasztják el meghallgatni Vivaldi együttesének koncertjeit. Számos európai uralkodó tette tiszteletét Vivaldi előadásain. IV. Friderik, dán király, 1709-ben tartózkodott Velencében, s személyesen is megismerkedett Vivaldival, aki később neki dedikálta tizenkét hegedűszonátáját (op. 2).  1713-tól kezdve Vivaldi már hivatalosan is az Ospedale házi zeneszerzője, viszont a szemináriumok vezetését már nem bízták rá. Ebben az is közrejátszhatott, hogy Vivaldi operaszerzői ambíciói miatt szabadságot kért az intézettől. Öt év alatt (1713-1718) nyolc operáját mutatták be Velencében, s nem csak szerzőként jegyezte e műveket, hanem színházi vállalkozóként is. "A vállalkozó a híres Vivaldi volt" - jegyezte fel naplójában egy német utazó 1715-ben, egy velencei operaelőadás után. 1719 és 1723 között Vivaldi Mantovába költözött s a darmstadti herceg szolgálatában állt. 1723-ban ismét visszatért az Ospedaléba.  1724-ben operaszerzőként Rómában is bemutatkozott, 1725-ben pedig XIV. Lajostól kap felrést (Glória). 1725 és 1735 között nem szerepel neve az Ospedale iratai között, valószínűleg ebben az időben egyáltalán nem állt szolgálatban.

Ez az időszak európai utazásokkal telt, s többek között Bécsbe is eljutott (VI. Károly meghívására). Utazásai nem akadályozták meg abban, hogy Velence számára újabb operákat írjon, s gyakran visszatért szülővárosába, hogy személyesen irányítson egy-egy előadást. 1735-ben újra az Ospedale szolgálatába állt, a szerződés fennmaradt szövege egyértelműen utal arra, hogy a vezetőség nem nézte jó szemmel Vivaldi gyakori utazásait. Életmódja (elsősorban Anna Giraud énekesnőhöz fűződő viszonya miatt) hivatalos egyházi feddésben is részesült: megtiltják, hogy a Vatikáni fennhatóság alá tartozó Ferrarában operáját bemutattassa (1737). A döntés anyagilag és erkölcsileg is súlyosan érintette Vivaldit. Nemzetközi hírneve továbbra is töretlen volt. 1740-re végérvényesen megromlott a viszonya az Ospedale vezetésével, s Vivaldi elhagyta az intézetet. Néhány dokumentum arról árulkodik, hogy ebben az időben Vivaldi tekintélye már nem nyújt védettséget a nemzetközi hírű komponistának: "Nagy meglepetésemre úgy találtam, hogy nem becsülik többé érdeme szerint ebben az országban, ahol a divat a legfontosabb, ahol már túlságosan sok ideje hallgatták műveit, és ahol a tavalyi zenének nincs keletje többé." - írta Charles de Brosses 1739-ben. 1740-ben meglehetősen rossz anyagi helyzetben hagyta el Velencét. Bécsbe indult, ahol még számíthatott régi pártfogójára, VI. Károlyra.

Ám a császár 1740 októberében meghalt, s az örökösödési háború teljesen lekötötte az államkincstár erejét. Vivaldinak sem megrendelésre, sem pedig állásra nem volt kilátása. A szász udvartól remélt megbízást, de betegsége miatt nem tudott továbbutazni Drezdába. 1741 júliusában halt meg Bécsben. Halálára jellemző, hogy pontos dátumára csak 1938-ban derült fény. Életművét gyakorlatilag elfeledte az utókor. Igen árulkodó, hogy Leopold Mozart híres (1756-ban megjelent) hegedűiskolája például egyetlen egy példát sem mutat be az egykor legnagyszerűbbnek tartott hegedűs műveiből. Vivaldi neve a XIX. század második felében vált újra érdekessé, amikor a Johann Sebastian Bach műveinek összkiadása elkezdődött. Ekkor kerültek elő Bach Vivaldi-átiratai, ami ráirányította a figyelmet az eredeti művek komponistájára. Igaz, ekkor gyakorlatilag alig-alig volt hozzáférhető Vivaldi kompozíció. 1926-1930-ban azonban előkerült egy óriási zenei gyűjtemény, mely nem kevesebb, mint 300 koncertet, 8 szonátát, 14 operát, öt kötetnyi egyházi művet és két kötet vokális kompozíciót tartalmazott, valamennyi Vivaldi műve. Innen lehet számítani Vivaldi újrafelfedezését és azóta is tartó népszerűségét.

Vivaldi: Négy évszak, Nyár

A négy évszak” nemcsak Vivaldi, de az egész zenerairodalom egyik legnépszerűbb alkotása. Remekmű, amit soha nem lehet megunni. Olyan gazdag és sokrétű muzsika, amelyben, akárhanyadszor halljuk is, mindig találunk valami újat.

Valójában nem is egy mű, hanem négy: négy hegedűverseny (barokk nevén concerto), amit a program, az évszakok váltakozásának, a természet körforgásának ciklikus rendje kapcsol össze. A Nyár első tételének indítását is a program teszi rendhagyóvá: a lassú tempójú, töredezett zenei anyag hallatán szinte magunk előtt látjuk a hőségtől szenvedő ember bágyadt, erőtlen mozdulatait.

A tételben az első kontrasztot a szólóhegedű virtuóz figurációja hozza, amelynek alsó hangjaiból a kakukk szavát hallhatjuk ki.

Egy rövid ritornell-visszatérés után, a második szólórészben pedig a vadgalamb és a tengelice szólal meg.

A madárkoncertnek a hirtelen feltámadó viharos szél vet véget. A szeles idő elmúltával már csak jelzésszerűen, pár ütemre tér vissza a „hőségtől szenvedő” ritornell.

Az utolsó szólórész inkább lassútételbe illő, merész harmóniaváltásokkal fűszerezett, fájdalmas zene, amely „A pásztorfiú panasza” feliratot viseli: A véget nem érő lamentációt végül a visszatérő viharos szél „fújja el”, olyan sikeresen, hogy a tétel, amilyen szokatlanul kezdődött, olyan szokatlanul, a kezdő ritornell visszatérése nélkül ér véget.

(forrás: Bartók Rádió, Péterfi Judit)

Johannes Brahms

Brahms, Johannes Hamburgban született, ahol apja kocsmai zenészbõl lett a városi zenekar nagybõgõse. Brahms csodagyerekként tûnt fel rendkívüli pianisztikus adottságával. Zeneszerzést Eduard Marxsentõl tanult. Családja szûkös anyagi helyzete arra kényszerítette, hogy matrózkocsmákban zongorázzék. Döntõ változást a magyar hegedûvirtuóz, Reményi Ede hozott életében és pályáján, aki 1853-ban maga mellé vette zongorakísérõnek. Sajátságos módon ugyancsak magyar hegedûmûvész, Joachim József volt Brahms mûvészi kialakulásának másik jelentõs formálója. Joachim jóvoltából ismerte meg Schumannt és Lisztet is. Schumann, a Neue Zeitschrift für Musik megalapítója és harcos tollú fõszerkesztõje volt az, akinek a fiatal Brahms elsõ szerzeményeit megmutatta és aki felfedezettjére lelkes és azóta zenetörténeti jelentõségû "Új utak" (Neue Bahnen) címû cikkében hívta fel a zenei világ figyelmét. Brahms mind Schumannhoz, mind annak feleségéhez, Clara Wieck zongoramûvésznõhöz mély és igaz barátsággal kötõdött. 1854-ben Schumann kedvéért költözött Düsseldorfba, és barátja két évvel késõbb bekövetkezett tragikus halála gyógyíthatatlan sebet ejtett rajta. 1857-59 között mint udvari muzsikus Detmoldban élt, majd 1862-tõl haláláig Bécs lett azt otthona. Zenei-közéleti tevékenységének a Singakademie és a Gesellschaft der Musikfreunde nyújtott keretet, alkotó munkáját a Simrock cég -anyagi függetlenségét biztosító elõnyös szerzõdéssel- támogatta.

Kortársai szemében Brahms nem számított haladó mûvésznek, fõképpen Liszt és Wagner forradalmi jelentõségû újításaihoz képest tûnt konzervatívnak. Valóban nem a "jövõ zenéjét" írta, hanem a német múlt nagy hagyományait idézte fel. A hangszerelés nagy megújulásának korszakában Brahms zenekari szólamainak orgonaszerû tömbjeivel, súlyos és nem ritkán nehézkes hangzásvilágával kétségtelenül archaisztikus benyomást keltett. Mindez a kortársak szemében olyan nagy jelentõséggel bírt, hogy nem vették észre a harmóniáknak és dallamfordulatoknak effektusait, a hangszerelés helyenként kamarezeni módon áttörtt, légies finomságát.(Pándi Marianne)