Wolfgang Amadeus Mozart a bécsi klasszikus stílus és
egyben az egész zenetörténet egyik legnagyobb muzsikusa. Több, mint 600
művet komponált, operát, szimfóniát, versenyműveket, kamara- és vokális
zenét, templomi muzsikát.
Az osztrák zeneszerző 1756. január 27-én született Salzburgban. Apja, Johann
Georg Leopold Mozart egyházi muzsikus, hegedűművész, pedagógus, a
salzburgi érsek udvari zeneszerzője és másodkarmestere volt. Wolfgang
fantasztikus zenei tehetségét apja igen korán felfedezte. A kis Mozart
alig öt évesen írta meg első kompozícióit (
Andante zongorára, K. 1a,
Allegro zongorára, K. 1b).
1762-1773: Az utazások évei
1762-ben édesapjával és nővérével, Nannerl-el (Maria Anna) három
hétre Münchenbe utaztak, ahol a választó-fejedelem előtt szerepeltek.
Szeptemberben a család Bécsbe ment, ahol Mária Terézia császárnő fogadta
őket. Később magyar pártfogók meghívására Pozsonyba utaztak, majd
visszatértek a császárvárosba.
1763 januárjában utaztak vissza Salzburgba. Júniusban újabb
nagyszabású koncertkörútra indultak. Útjuk során Münchenben,
Ludwigsburgban, Schwetzingenben, Mainzban jártak, majd Aachen és
Brüsszel következett, ahol a kormányzó, Lotharingiai Károly herceg előtt
játszottak. Novemberben Párizsba érkeztek. A legelőkelőbb körök tárt
karokkal fogadták őket. 1764. január 1-jén XV. Lajos előtt zenélhettek.
1764 áprilisában érkeztek Mozarték Londonba. Nagy sikereket
arattak az udvarnál és a legelőkelőbb zeneértő körökben.
A legnagyobb
hatást ez időszak alatt Mozartra mégis két német zenész gyakorolta: K.
F. Abel, a mannheimi iskola neves zenésze, és mindenekelőtt Johann
Christian Bach.
1767-ben újabb hangversenyútra indultak. A. Itt II. József császár kegyesen fogadta
Mozartot, sőt operakomponálással is megbízta.
Mozart csakhamar el is
készült első „opera buffá”-jával, a
La finta semplice-vel (Az egyszerű csalás, K. 51/46a). Intrikák miatt azonban egyedül egy kis német daljátéka, a
Bastien und Bastienne
került bemutatásra. Ezt a művet Mozart első remekműveként tartják
számon.
1769. január 5-én érkezett vissza Salzburgba, ahol pozícióját a bécsi
siker jelentékenyen emelte: az érsek májusban előadatta a La finta
semplice-t, majd kinevezte a salzburgi udvar koncertmesterévé.
1769 decemberében apjával elindult nagy olaszországi útjára.
Először Innsbruckba mentek, majd Roveretóba, Veronába, és 1770. január
10-én Mantovába érkeztek. Ezután Cremona, majd Milánó következett. Itt
megismerkedett G. B. Sammartini zeneszerzővel, és megbízást kapott egy
opera megírására. Milánót követően Lodiban, leírta első vonósnégyesét.
Bolognában akadémiát rendeztek a tiszteletére, s a hangversenyen
jelenlevő Padre Martini, a híres teoretikus és zeneszerző komoly próbák
után tanítványává fogadta. Itt hallhatta Farinellit is. Március 30-án
Firenzébe érkezett, áprilisban Rómában folytatta diadalútját.
A Sixtus
kápolnában végighallgatta Allegri 4-9 szólamú Misereré-jét, amelyet az
ottani kórus hagyományosan kizárólagos tulajdonának tekintett. Később
állítólag Mozart emlékezetből lejegyezte az egész művet.
Nápolyban felújíthatta ismeretségét Jommellivel. Érintkezésbe került a
nápolyi opera vezető szellemiségeivel, köztük Paisielloval, Fr. Di
Majóval, P. Caffaróval, továbbá Caffarellivel, a híres kasztrált
énekessel.
1770 június végén visszatért Rómába, ahol elnyerte a pápától az
Aranysarkantyú lovagrend keresztjét. Júliusban Bolognába tért vissza,
itt alapos vizsga után felvették az "Accademia Filarmonica"
zeneszerzőtagjainak sorába. Októberben Milanóba érkezett, ahol befejezte
megrendelt operáját, mely
Mitridate, Re di Ponto (Mitriádész,
Pontusz királya, K. 87/74a) címmel december 26-án a szerző vezényletével
óriási sikert aratott, és egymás után hússzor került színre.
1771 januárjában a veronai Accademia Filarmonica-n tiszteletbeli
karmesterré választották. Ellátogatott Torinóba, Velencébe, Padovába.
Itt felkereste Vallottit, a híres teoretikust és megbízást vállalt a
Betulia liberata
oratóriumra (K. 118/74c).
Salzburgi pártfogójuk, Sigismund Schrattenbach gróf, a hercegérsek
közvetlenül hazaérkezésük után elhunyt. Utódját, Hieronymus Colloredo
grófot 1772. március 14-én nevezték ki érseknek. Az ünnepi szertartásra
Mozart szerenátát komponált
Il sogno di Scipione címmel, amelyet valószínűleg májusban adtak elő.
1773-1777: A salzburgi udvarban
1773-tól 1777-ig Mozart Hieronymus érsek szolgálatában Salzburgban
(részben Bécsben) tartózkodott. Ez idő alatt kétszer Münchenbe is
elutazott. Ebben az időszakban ismerkedett meg Haydn művészetével.
Az olasz út után írt négy szimfóniája (K. 162, 181, 182, 184) még csak
sejteti, de már a bécsi hatás alatt keletkezett öt szimfónia (K. 183,
199-202) közül különösen a ragyogó A-dur (K. 201), de még inkább a
tragikus g-moll (K. 183) gyönyörűen példázza a témáknak, motívumoknak,
sőt, maguknak az egyes tételeknek egymásra rávilágító, egymást szervesen
kiegészítő egységes koncepcióját. Haydn
Sonnenquartett-jének
hatására írta hat vonósnégyesét (K. 168-173). Sorra készültek
zongoraszonátái (K. 279-284), versenyművei, egy fagott-koncert (K. 191),
öt hegedűverseny (K. 207, 211, 216, 218, 219), a
Concertone két
szólóhegedűre (K. 190), zongoraversenyek (K. 175, 238, 246, 271), egy
három zongorára írt versenymű (K. 242). Ebben a periódusban komponálta
divertimentóit, szerenádjait. 1773 elején kezdte el, és az év vége felé
fejezte be első vonósötösét (K. 174), melynek mintái Michael Haydn
ugyanebben az évben keletkezett kvintettjei voltak.
1774 nyarán Mozart opera írására kapott felkérést a müncheni karneváli szezonra. A
La finta Giardiniera (Az álkertészlány) bemutatóját a közönség nagy tapssal jutalmazta, és két további előadásra került sor.
1776 januárjában mutatták be Salzburgban a
Thamos, Egyiptom királya
(Thamos, König von Ägypten K. 243) című darabot Mozart zenéjével.
Salzburg egyre szűkösebb lett Mozart számára. Miután sem Bécsben, sem Münchenben nem mutatkozott alkalom művészetének
teljes kibontakoztatására, újabb nagy körútra szánta magát, és mivel nem
kapta meg a kért szabadságot, kilépett az érsek szolgálatából.
Hangszeres
zenéje jelentékenyen gazdagodott újabb művekkel – így a D-dúr
szimfóniával (K. 297), a
Sinfonia concertante-val (K. 297/b), a
fuvola-hárfa versenyművel (K. 299), egy fuvola-kvartettel (K. 298), két
hegedű-zongora szonátával (K. 304, 306), és számos szonátával (K. 310,
330-333).
1779 januárjának közepén tért vissza Salzburgba. Helyzetét most
éppoly nyomasztónak érezte, mint utazása előtt, munkakedvének
elvesztéséről panaszkodott, amire azonban rácáfol szolgálati éveinek
(ezúttal udvari és dóm-orgonistaként működött) gazdag termése: két mise
(K. 317 és K. 337), két kyrie (K. 323, 341), két vecsernye (K. 321,
339), egy regina coeli (K. 276), három templomi szonáta, valamint német
egyházi és világi dalok, ezen kívül három szimfónia (K. 318, 319, 339), a
kétzongorás (K. 365) és a hegedű-brácsa versenymű (K. 364), az
oboa-kvartett (K. 370), két szerenád (K. 320, 361), egy divertimento (K.
334).
1781: Utazás Bécsbe
A müncheni udvar 1781 karneváljára „opera seria”-t rendelt nála, így keletkezett az
Idomeneo, Re di Creta
(Idomeneo, Kréta királya K. 366) mely óriási sikerrel került előadásra.
Az operát háromszor adták elő. 1781 márciusában Mozartot Bécsbe hívták,
ahol a II. József császár trónra lépését kísérő ünnepségek alkalmából
odaérkezett salzburgi érsek kíséretéhez csatlakozott. Mozart szeretett
volna elbocsátást nyerni az érsek szolgálatából, mely végül is sikerült.
Régi mannheimi ismerőseinél, a Bécsbe áttelepült Weberéknél talált
barátságos hajlékot. Aloysia férjhez ment, így csak az anya és
otthonmaradt lányai voltak a vendéglátók. 1781 végén Mozart és Constanze
Weber kapcsolata elmélyült.
Gróf Rosenberg, a bécsi opera intendánsa felkérte Mozartot egy opera
komponálására. Ez időszakban keletkezett remekművei vidám életkedvről
tanúskodnak: egy kétzongorás szonáta (K. 448), a C-dúr fantázia és fúga
zongorára (K. 394), zongora- (K. 352, 398) és hegedű-zongora (K. 359,
360) variációk, négy hegedű-zongora szonáta (K. 376, 377, 379, 380), két
fúvósszerenád (K. 375, 388), a később szimfóniává átalakított
Haffner-szerenád
(K. 385), és egy ária (K. 383). Ám az új opera nehezen alakult. Az
előadást sokáig húzták-halasztották, végül a császár közvetlen
utasítására 1782. július 16-án színre került a különleges, keleti
ihletésű dalmű a Burgtheaterben
Szöktetés a szerájból címmel, óriási sikerrel.
1782 júliusában Mozart elszánta magát a házasságra. Levélben apja
hozzájárulását kérte, ám nem kapta meg, ennek ellenére megtartották az
esküvőt. Házasságuk boldogan indult. Anyagi gondjaik azonban már az
esküvő után jelentkeztek. Összesen hat gyermekük született, közülük
ketten érték meg a felnőttkort: Karl Thomas Mozart (1784-1858) és Franz
Xaver Wolfgang Mozart (1791-1844).
Mozart 1782 és 1786 között 15 zongoraversenyt írt, közöttük olyan
remekműveket, mint a G-dúr (K. 453), a d-moll (K. 466), az Esz-dúr (K.
482), az A-dúr (K. 488), a c-moll (K. 491) és két C-dúr (K. 467, 503)
koncert. Hozzájuk csatlakozik a grandiózus c-moll zongoraszonáta (K.
457). A vonósnégyes területén Haydnnal együtt a műfaj valóságos örök
eszményképét alkotta meg. Haydn korszakalkotó "orosz" kvartettjeinek
mintájára Mozart 6 vonósnégyest komponált.
Azt a hatalmas társadalmi karriert, melyet ezekben az években befutott,
elsősorban bámulatos zongora-művészetének köszönhette. Bekerült a
legelőkelőbb zenei szalonokba, ahol nem győzték csodálni minden
képzeletet felülmúló improvizáló-művészetét, játékának költői
kifejezőerejét.
1783. október 26-án, Salzburgban mutatták be c-moll miséjét (K. 427/417a), melyben Constanze is énekelt.
1787.
december 11-én belépett a szabadkőműves páholyba, melynek mindvégig
lelkes tagja maradt. Első szabadkőműves-kompozíciói: két kantáta (K.
429, 471), két kórus (K. 483, 484) és a
Gesellenreise dal (K. 468) is elárulják. Ezt a megrázó erejű, komor gyász-szimfónia (
Maaurerische Trauermusik K. 477) egészíti ki, mely Esterházy Ferenc (Mozart páholyának nagymestere) és von Mecklenburg-Strelitz herceg halálára készült.
1786-1787: Visszatérés az operához
1786-ban Lorenzo da Ponte színházi költővel való ismeretsége
meghozta a szerencsés fordulatot Mozart újabb, ezúttal olasz
opera-terveit illetően: da Ponte vállalkozott szövegírásra, Mozart
kívánságára Beaumarchais "Figaro házassága" vígjátékából készített
librettót, 1786. május 1-jén így került színre a császár parancsára a
Le nozze di Figaro, óriási sikerrel. A mű Bécsben az év folyamán a premieren kívül még nyolcszor került előadásra.
1787 januárjában a legelőkelőbb zenekedvelők és szakkörök
meghívására Mozart Prágába ment, ahol rajongó szeretettel fogadták, és a
Figaro előadásain, valamint január 19-i hangversenyén forró ünneplésben
részesítették. Az utazás legfontosabb eredménye azonban a következő
évre kötött operaszerződés volt.
Miközben a bécsi udvar és a közönség új operáknak tapsolt, Mozart szinte
máról-holnapra „kiment a divatból”. Családi élete sem volt kielégítő.
Constanze sajnos a pénzzel nem tudott bánni.1787 májusában, súlyos
betegség után meghalt Leopold Mozart. Ezekben a hanyatló, szomorú
napokban írta Wolfgang – da Ponte szövegére – minden idők egyik
legnagyszerűbb operáját, a
Don Giovanni-t (K. 527), mely Prágában
a szerző személyes vezetésével valósággal lázba hozta a közönséget,
Bécsben viszont megbukott. E bukás árnyékában született meg az
Eine kleine Nachtmusik
(Kis éji zene, K 525) című halhatatlan remekmű.
Decemberben II. József császár, a prágai siker, valamint a Mozart
angliai kivándorlásáról keringő híreknek hatására a komponistát
kinevezte kamaramuzsikusnak. A rég óhajtott állás azonban csak arra volt
jó, hogy Mozartot Bécshez kösse.
1789.
június 4-én tért haza Bécsbe. Júliusban Constanze súlyosan
megbetegedett, ami újabb anyagi gondokat, adósságokat vont maga után.
Míg Constanze Badenban volt, Mozart két csereáriát írt a Figaro
augusztus 29-i felújítására. Az instrumentális művek sorát a
D-dúr (Jagd) vonósnégyes (K. 576), a
B-dúr zongoraverseny (K. 595), a klarinét-kvintett (K. 581), és az
A-dúr klarinétverseny
(K. 622) gazdagította. Ez utóbbi Mozart utolsó hangszeres kompozíciója.
Akárcsak ezeket a darabokat, mélységes harmónia, szigorú egyensúly,
kristályos átlátszóság jellemzi az utolsó három vonósnégyest is (K. 575,
589, 590). Az 1789-es esztendő végén energiájának javát Lorenzo Da
Ponte-val írott harmadik operája, a
Cosi fan tutte („Mind így
csinálják”, K. 588) kötötte le. A művet január 26-án mutatták be először
a Burgtheater-ben, melyet négy előadás követett, majd II. József halála
miatt szünet következett, azután nyáron még öt előadás.
1791
Mozart utolsó, 1791-es évét emberfeletti, lázas alkotás jellemzi. Ebben
az esztendőben több művet komponált, mint az előző két évben együttvéve.
Munkásságának súlypontja új operája,
A varázsfuvola (Die
Zauberflöte), melynek szövegét az akkor divatos „varázsoperák” mintájára
Emanuel Schikaneder kalandos életű színigazgató ajánlotta fel.
Csakhamar két újabb megbízást kapott: júliusban egy magát megnevezni nem
akaró zenebarát
Requiem-et rendelt nála (csak Mozart halála után
derült ki, hogy a megrendelő gróf Walsegg-Stuppach, aki titokban
megvásárolt műveket saját kompozícióiként szokott bemutatni). Augusztus
közepén pedig prágai barátainak közbenjárására a cseh rendek őt bízták
meg a
Titus kegyelme (La Clemenza di Tito) megzenésítésével, a
prágai koronázási ünnepségek alkalmára.
Minthogy a koronázás már 1791. szeptember 6-ára volt kitűzve, és a
megrendelést későn kézbesítették, kénytelen volt félretenni a befejezés
előtt álló Varázsfuvolát, s haladéktalanul belefogott a Titus-ba.
Valószínűleg még augusztusban, utazása közben is komponálva, kimerülten,
betegeskedve érkezett Prágába, ahol egészségi állapota még rosszabbra
fordult. Ilyen körülmények között természetes, hogy utolsó operája, a
Titus kegyelme nem tarozik reprezentatív művei közé és így a bemutatón
meg kellett élnie első prágai balsikerét. Ám az opera népszerűsége
gyorsan növekedett, és a szeptember 30-i utolsó előadás már nagy sikert
aratott.
Otthon szeptember 28-án befejezte a Varázsfuvolát. Két nappal ez után
volt a bemutató előadás, melyen Mozart vezette a zenekart, Schikaneder
játszotta Papageno szerepét, és Mozart sógornője, Josepha Hofer az Éj
Királynőjét. A közönség eleinte hűvösen fogadta az újdonságot, a
várakozásában mélyen csalódott zeneszerzőt alig lehetett rábírni, hogy
megjelenjék a függöny előtt. A siker azonban előadásról előadásra
fokozódott. Közben folyamatosan dolgozott a Requiem-en. November végén
ágyba kényszerült. Már nem fejezhette be utolsó művét: a
Lacrimosa
írása közben kihullott kezéből a toll. A hiányzó részeket tanítványa,
Franz Xaver Süssmayer pótolta a mester vázlatai és utasításai alapján.
Ez Mozart legmegrázóbb műve.
1791. december 5-én, közvetlenül éjjel egy óra előtt Mozart bécsi
otthonában meghalt. Halálának oka a halotti bizonyítvány szerint heveny
köleshimlő, orvosai diagnózisa alapján reumatikus gyulladásos láz.
Az emberiség művészetét oly bőkezűen gazdagító zeneszerzőt senki sem
kísérte el utolsó útján. December 7-én a bécsi Szent Márk temető
közsírjába temették – a korabeli bécsi szokásnak megfelelően.
Sírja
ismeretlen maradt.
Constanze a következő években számos kéziratot eladott, majd 1809-ben
hozzáment Georg Nikolaus von Nissen (1761-1826) dán diplomatához. Von
Nissen rajongott Mozartért, életrajzot is írt róla, mely a szerző halála
után, 1828-ban jelent meg.
A Mozart egész munkásságát felölelő jegyzéket Ludwig von Köchel, bécsi
botanikus, ásványtudós és pedagógus dolgozta ki. 1862-ben napvilágot
látott "Wolfgang Amadé Mozart valamennyi zeneművének
kronologikus-tematikus jegyzéke", az úgynevezett Köchel-jegyzék.
A készülő c-moll miséről és komponálásának körülményeiről Mozart
egyik 1783. januári levelében olvashatunk: „… nem minden belső indíték
nélkül fogtam hozzá” – írja édesapjának Salzburgba – „szívem mélyén
megfogadtam, hogy megírom, és remélem, hogy be is fogom tartani. Amikor
elszántam magam rá, a feleségem még hajadon volt, mivel azonban
szilárdan elhatároztam, hogy gyógyulása után feleségül veszem, könnyen
tehettem ezt a fogadalmat… Ígéretem komolyságának bizonyítékaként egy
félig elkészült mise partitúrája szolgálhat, amely még a legszebb
reményekre jogosítva itt fekszik…”
„Remélem, be is fogom tartani” – írta Mozart, de végülis nem tartotta be
egészen a fogadalmat: a c-moll mise komponálása félbeszakadt. Már a
fogadkozás is valami belső bizonytalanságot sejtet… Pedig ha végigírja a
darabot, életműve legnagyobbszabású misekompozíciója kerekedett volna
ki belőle.
Elkészült a Kyrie és a Gloria teljes tételsorozata, elkészült a Sanctus a
Benedictus-szal; partitúravázlat formájában elkészült a Credóból két
tétel. De a Credo többi részére, egy tekintélyes tétellánc
végigkomponálására többé nem került sor, s teljesen hiányzik az utolsó
főrész, az Agnus Dei megzenésítése. Ebben a befejezetlen állapotban
vitte magával Mozart úti poggyászában a mise partitúráját 1783 nyarán,
mikor – majdnem egy évi késedelem után – rászánta magát, hogy
felkerekedjék Bécsből, és újdonsült feleségét, Konstanzát bemutassa
apjának és nővérének Salzburgban.
1783 októberének végén, kevéssel a Mozart-házaspár Bécsbe való
visszatérése előtt sor is került a c-moll mise előadására a Bencések
salzburgi Szent Péter templomában. Konstanza Mozart énekelte a mise első
szoprán-szólóját. Hogy mivel pótolta ki Mozart a miseszertartás
teljessége kedvéért a megkomponálatlanul maradt részeket (talán más,
korábbi miséinek egyes tételeiből?), nem tudhatjuk; Salzburgban csak az
eredeti kompozíció szólamanyaga maradt fenn, az előadás megtörténtének
bizonyságaként.
Hogy miért maradt egy ilyen nagyszabásúnak ígérkező mű végülis töredék,
arról csak feltevéseink lehetnek. Más, sürgető munkák vonták volna el
Mozartot a mise befejezésétől? A c-moll mise nem volt végülis konkrét
alkalomra készülő, határidős munkafeladat; azoknak a meglehetősen ritka
eseteknek egyikéről van szó, amikor Mozart külső iniciatíva nélkül
fogott hozzá egy mű megírásához. Higgyük-e, hogy a határozott megbízás
hiánya, az előadási alkalom bizonytalansága vonta el őt a darab
befejezésétől? Vagy – ahogyan Alfred Einstein, Mozart egyik
életrajzírója sejteti – Konstanza énekesnői képességeiben csalódott-e, s
ez szegte kedvét a további munkához?
Mindezek csak bizonytalan feltevések, s az eddigiekhez hozzátehetünk egy
szintén nem kizárható feltevést: hogy tudniillik nemcsak külsőséges
szempontok, hanem belső alkotói problémák is szerepet játszhattak a
c-moll mise befejezetlenségében. A Bach- és Händel-hatás felkavaró
újdonságáról van szó, amely valóságos lehengerlő erővel kerítette
hatalmába Mozartot az 1782-es 83-as esztendőkben. Seregnyi kísérleti mű,
barokkos ihletésű ellenpontos műhelydarab, jónéhány félbemaradt töredék
árulkodik erről a korszakról Mozart zeneszerzői pályáján. Birkózás a
barokk óriások szellemével, mint Jákob bírkózása az angyallal. Vajon nem
hasonló megtorpanásról tanúskodik-e a c-moll mise is, mint Mozart
számos félbehagyott egyéb kompozíciója ugyanebből az időszakból?
„Minden vasárnap tizenkettőkor Van Swieten báróhoz megyek, s ott mást
sem játszunk, mint Händelt és Bachot” – írja Mozart édesapjának 1782.
áprilisában. Händel és Bach félreismerhetetlenül ott hagyta nyomát a
c-moll misében is. Bach nyomán joggal beszélhetünk például Mozart
jellegzetes c-moll hangjáról, amely a misén kívül más fontos művekben is
arcot öltött ezekben az években: a c-moll fúvósoktettben, a c-moll
zongorafantáziában és szonátában, a vonós c-moll adagióban és fúgában.
Patétikus és drámai hangvétel ez. A témakarakterek is „bachosak”:
arcélük mindenütt lapidáris mollhármashangzat-felbontás, amelyhez
barokkos folyondárdallamok, kromatikus szólamok csatlakoznak, hogy
rögtön sűrű, bonyolult ellenpontos szövedéket alkossanak. Így halljuk a
c-moll mise kezdőtételében, a Kyrie kezdetén is.
A mise tervezett arányai is a barokk példaképek nagy léptékűségét
tükrözik. Elemzők felhívják a figyelmet rá, hogy a c-moll mise
Gloriájának tétellánca semmivel sem rövidebb terjedelmű, mint Bach
h-moll miséjéé. S a Credo is hasonló dimenziókig terjeszkedett volna, ha
Mozart végigkomponálja; a fennmaradó szövegrészek terjedelme ezt
egyértelműen valószínűsíti.
Az elkészült tételcsoportok – a Kyrie, a Gloria – fűzér-szerkezete a
barokk kantáta-mise és a barokk oratóriumok formatervét követi. Önálló
tételek a fűzéren belül a szólószámok is; Mozart itt nem éri be
hosszabb-rövidebb szólószakaszok kiemelésével a kórustételeken belül,
mint korábbi miséinek legtöbbjében tette.
E szólószámok némelyike ugyan még a rokokó-misekompozíciók néhány évvel
korábbi divatját idézi vissza, ami nem esett nagyon távol a kor
operazenéjének hangjától sem. Vannak bírálók, akik itt stílustörésről
beszélnek a c-moll misén belül.
Kétségtelen, a „Laudamus te”-ária például, amely rögtön a Gloria
nyitókórusára következik, szembeötlően elüt a környező súlyos, barokkos
kórustételek hangjától, s a rokokó áriakonvenciók modorában kíván esélyt
adni a szoprán-szólistának, hogy virtuóz képességeit megcsillogtassa.
Ha Konstanzára gondolunk, Mozart itt alapos vizsgafeladatban tette
próbára felesége énekesnői teljesítőképességét.
A szólóhangok együtteseire írott tételek már nem pontosan ugyanebbe a
kategóriába sorolhatók. A „Domine Deus” szoprán-mezzoszoprán kettőse, a
„Quoniam tu solus sanctus” szoprán-mezzoszoprán-tenor tercettje, a
Benedictus szólónégyese már lényegesen közelebb áll a barokk
mintaképekhez, mint a szólóáriák. Az énekszólamok ezekben a tételekben
egymásra hangolódnak és egymás mellé rendelődnek az ellenpontos
szerkesztés logikája szerint. Amiben különböznek a kórustételektől, s
amivel a kontraszthatást szolgálják: hangzásuk karcsúbb, szövetük
áttetszőbb a kórusblokkokénál.
Azt mondhatnánk, a barokk ellenpontos technika és a bécsi klasszikus
zenei nyelv közelít egymáshoz ezekben a szóló-együttesekben, sajátos
stílusamalgámot hozva létre. Vannak azonban a c-moll misének olyan
pillanatai is, ahol nincs ilyen stílusötvözés – ahol a nagy barokk
levegője közvetlenül tör be Mozart zenei világába.
A „Qui tollis peccata mundi” nyolc szólamú, kettős karra írott tétele
ezek közé a közvetlen inspirációk közé tartozik. Monumentalitása a nagy
Händel-oratóriumokéval rokon. A „Qui tollis” a Gloria szövegében az
elsötétedés pillanata, a mélységből kiáltó ember könyörgése: „Isten
báránya, ki elveszed a világ bűneit, könyörülj rajtunk!” Mozart láttató
drámai erővel festi elénk ezt a szövegfordulatot a zene sötét, g-moll
színével, az osztott kórustömbök tömeghatásával, s a zenekari kíséret
élesen, sarkítottan pontozott ritmusával. Largo – „szélesen”, adja hozzá
az utasítást a tétel „händeles” tempó-előírása.
A c-moll mise nyugtalanító befejezetlensége indíthatta Mozartot arra,
hogy a kompozíciót más formában még egyszer felhasználja, amire különben
kevés példa akadt életében. A lehetőséget ehhez egy alkalmi felkérés
szolgáltatta: 1785 márciusában kompozíciót kértek Mozarttól egy
jótékonysági hangversenyre, amelyet a bécsi muzsikusok özvegyeinek
nyugdíjalapja javára rendeztek. Nyilván kapóra jöhetett ebből az
alkalomból a félretett, félkész misekompozíció. Mozart új, olasz nyelvű
kantátaszöveget íratott hozzá, s a vázlatosan maradt Credo-tétel
elhagyásával, valamint egy szoprán- és egy tenorária hozzákomponálásával
adott kerek és zárt formát a darabnak. „Davidde penitente” – „A bűnbánó
Dávid” – a kantátaváltozat címe.
Az utókor a mise-verzióról sem feledkezett meg. A múlt század folyamán
és századunk elején többen tettek kísérletet arra, hogy a c-moll misét
liturgikus használatra is alkalmassá tegyék a hiányzó részek pótlásával –
más, korábbi Mozart-misék tételeiből való kiegészítéssel. Az eredmény
azonban sohasem volt megnyugtató; csak fokozta a stiláris egyenetlenség
benyomását Mozart különböző zeneszerzői fejlődési fázisainak egymásra
halmozásával. A mai előadási gyakorlat végre számot vetett azzal, hogy
nincs értelme – különösen koncertszerű előadásokban nincs – valamiféle
liturgikus teljességet forszírozni.
A c-moll mise, mint monumentális torzó éppen befejezetlen formájában ad
fogalmat a zeneszerző eredeti elképzeléseiről és a mű tervezett
arányairól. És ebben a formában ad képet arról a sorsdöntő fordulatról,
amit Mozart Bach- és Händel-élménye jelentett a végső művészi magaslatok
felé vezető úton.
