A Kecskeméti Szimfonikus Zenekar Liszt-Wagner estje

Kecskeméti Kulturális és Konferencia Központ

Ránki Dezső Kossuth - díjas zongoraművész

Műsoron:

Wagner: Rienzi nyitány

Liszt: A-dúr zongoraverseny

Wagner: Siegfried-Idyll

Liszt: Tasso szimfonikus költemény

vezényel: Gerhát László

Ránki Dezső

Zenei tanulmányait Domokos Kingánál és Máthé Kláránál kezdte, majd a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytatta, ahol 1973-ban szerzett diplomát Kadosa Pál és Rados Ferenc növendékeként. Még tanulóévei alatt, 1969-ben, tizennyolc évesen nyerte el a Zwickaui Nemzetközi Schumann Verseny I. díját, ez idő óta koncertezik világszerte.

Rendszeresen fellépett Európa legtöbb országában, több ízben Észak- és Dél-Amerikában és 2-3 évente Japánban. Játszott többek között a Berlini Filharmonikusokkal, a Londoni Filharmonikusokkal, az amszterdami Concertgebouw zenekarával, a párizsi Orchestre Nationallal, a tokiói NHK zenekarával, és számos neves karmesterrel, többek között Solti Györggyel, Végh Sándorral, Lorin Mazellel és Zubin Mehtával.

Jelentős szerepet játszik életében a kamarazene. Több, mint két évtizede itthon és külföldön egyaránt rendszeresen koncertezik Klukon Edittel, eljátszották a négykezes, illetve kétzongorás irodalom legnagyobb részét. Lemezre vették Satie Socrate-jának kétzongorás és Liszt Via Crucis-ának négykezes változatát.

Ránki Dezső számos elismerésben részesült, 1973-ban Liszt-díjat, 1978-ban és 2008-ban Kossuth-díjat, 1988-ban Bartók-Pásztory-díjat kapott. 1984-ben Érdemes Művész, 1990-ben Kiváló Művész lett. 2005-ben Prima Primissima Díjat, 2007-ben pedig Magyar Művészetért Díjat nyert.
Rendszeresen hangversenyezik Európa, Japán és az USA vezetõ hangversenytermeiben, koncertsorozataiban, fesztiváljain. Gyakran lép fel a Fesztiválzenekarral is: 1998-ban Koppenhágában Bartók 2.zongoraversenyét, 1999-ben Belgiumban, Németországban és Franciaországban Liszt három zongoraversenyét, 2001 nyarán több német fesztiválon Mozart K.488-as versenymûvét, 2002 januárban pedig Olaszországban Schumann zongoraversenyét játszotta a BFZ-vel.

Liszt Ferenc (Doborján született, 1811. okt. 22. – Bayreuth, Németország, 1886. júl. 31-én halt meg.): zeneszerző és zongoraművész.

ilencéves korában lépett fel először Sopronban és Pozsonyban. 1821-ben Bécsben Czernynél és Salierinél tanult. Bécsi hangversenyein már nagy sikereket aratott. 1823-ban atyjával Franciaországba utazott, hogy a párizsi Conservatoire-on tökéletesítse tudását. Az intézet igazgatója, a zeneszerző L. Cherubini azonban idegen állampolgárságára hivatkozva felvételét visszautasította. Párizs második hazája lett, F. Paertől, majd A. Reichától zeneszerzést tanult s kapcsolatba került a párizsi szellemi élet számos jelentékeny alakjával (Chopin, Berlioz, Paganini, Lamartine, Lamennais, Heine, George Sand, Delacroix), kiknek társasága szellemi fejlődésére, munkásságára döntően hatott. Hangversenyei iránt csakhamar nagy érdeklődés támadt. Hangversenyútjai során Franciaországon kívül Londonba és Svájcba is eljutott, 1835-ben a genfi konzervatórium tanára: Minden szellemi áramlat iránt fogékony volt s rokonszenvezett a haladó polgári mozgalmakkal. Áldozatkészségének számtalan bizonyosságát adta: a pesti árvízkárosultak javára hangversenyeket rendezett (1838), fedezte a bonni Beethoven- emlékmű felállítását (1839), alapítványt tett a pesti Nemzeti Zenede létesítésére (1840) stb. Az 1840-es években már Európa-szerte ismert zongoraművész, kinek ünnepeltetése máig nem tapasztalt méreteket öltött. Párizsi, bécsi, római stb. koncertek után 1840 ben Pesten hangversenyezett, ahol először mutatkozott be mint karmester.

Párizsban ismerkedett meg R. Wagnerrel. 1842-ben Berlinben ünnepelték, majd európai útjai során Szentpétervárra is eljutott, 1843-ban Moszkvában és a lengyel városokban is adott hangversenyt. Számos külföldi hangversenye után 1846-ban hazatért. Romániában és Erdélyben is járt. Az 1830-as években d’Agoult grófné, majd Sayn-Wittgenstein Karolina hercegné volt az élettársa, kivel 1847-ben ismerkedett meg. Az előbbitől három gyermeke született, kik közül Cosima H. v. Bülow, majd R. Wagner neje lett. 1848 – 61-ben Weimarban a hercegi udvar karnagya. Erre az időre esik zeneszerzői munkásságának felvirágzása s ekkor köt életre szóló barátságot R. Wagnerrel. Közben hazájával sem szakadtak meg a kapcsolatai.

1856-ban az ő ünnepi miséjével szentelték fel az esztergomi székesegyházat, Pesten bemutatták Hungaria c. szimfonikus költeményét. 1858-ban leköszönt a Weimarban elfoglalt karmesteri állásáról. 1861-ben elhagyta Weimart. Mivel zeneszerzői munkásságát az egyházi zenének kívánta szentelni, Rómába ment. Az 1860-as éveket javarészt Rómában töltötte, ahol mivel a hercegnével való házasságához a pápai engedélyt megszereznie nem sikerült – felvette a kisebb papi rendeket. 1865-ben Pesten a Nemzeti Zenede negyedszázados jubileumi ünnepségein mutatták be a Szent Erzsébet legendáját saját vezényletével.

1867-ben koronázási miséjének bemutatója ismét Pestre hozta. Ezt követően évről évre hazalátogatott, Pesten koncerteket adott mint karmester. 1869-től a nyarakat ismét Weimarban töltötte, ahol új tanítványok vették körül. 1872-ben szülőfalujába látogatott. 1873-ban Bp.-en ünnepelték meg 50 esztendős művészi jubileumát a Krisztus-oratórium bemutatásával és ösztöndíj alapításával. 1875-ben reáruházták a bp.-i Zeneak. elnöki tisztét, s ettől kezdve idejét megosztotta Bp., Weimar és Róma között, s időről időre Bayreuthba is ellátogatott. A téli hónapokat töltötte Bp.-en, ahová tanítványai éppen úgy elkísérték, mint Weimarba. Egyik utazásán meghűlt, s tüdőgyulladás vetett véget életének.

~ a 19. sz. zeneművészetének egyik vezéralakja volt. Az ún. radikális romantika (Berlioz, Wagner stb.) képviselője és fáradhatatlan apostola, a berliozi programzene-elvnek folytatója és beteljesítője. Utolsó korszakának műveiben, minden megoldatlanságuk ellenére, olyan új eszközökre talált rá, olyan távlatokat nyitott meg, amelyekkel egyedül állt korának zeneszerzői között, s amelyek a 20. sz.-ban elsősorban Bartók művészetében találtak igazi rokonságra és folytatásra. Mint zongoraművész máig csodált fokra fejlesztette a zongoratechnikát, játékának ellenállhatatlan ereje és szuggesztivitása, amelyről kortársak feljegyzései tanúskodnak, a legnagyobb előadóművészek közé helyezi. Emlékét Weimarban és Bp.-en (a Zeneművészeti Főisk: n) a ~ Múz. őrzi (utóbbi helyen ~ Könyvtár is van). 1925-ben róla nevezték el a Bp.-en működő Zeneak.-t. A Hohenlohe-féle ~-alapítvány gondoskodott műveinek új, kritikai kiadásáról. Az 1951-ben alapított Liszt-díj kiemelkedő előadóművészek jutalmazására 1952 óta évente (ápr. 4-én) kerül kiosztásra. Emlékére 1933 óta Bp.-en zenei versenyeket rendeznek.

Wagner: RIENZI — NYITÁNY

Rienzi című operáját — két kudarcot vallott színpadi kísérlet után — E. L. Bulwer regénye nyomán komponálta Wagner 1838—40-ben. A történelmi tárgyú mű az utolsó római tribun tragikus életét beszéli el, kiválóan alkalmas téma látványos, fordulatos, érdekfeszítő nagyopera komponálására. A szonátaformájú nyitány az opera jellegzetes témáit dolgozza fel.

A Rienzi valóban „nemzetközi” pályát futott be, mindjárt keletkezése idején: Wagner Rigában kezdett hozzá az opera írásához, Párizsban fejezte be, és végül is Drezdában mutatta be 1842-ben, óriási sikerrel.

Liszt Ferenc: A-dúr zongoraverseny

Hasonlóan az Esz-dúr versenyműhöz és a később komponált Haláltánchoz, Liszt ezúttal is egytémájú, egyetlen központi gondolatra épülő zenemű megalkotását tűzte ki céljául. Ez azonban éppúgy jelenti a hangulatok változatosságát és a mondanivaló sokrétűségét, mint a forma gazdag belső tagolását. A zenekar a nagy szimfonikus költeményeknél tapasztalt fejlett technikával és hangszerelésbeli újszerűséggel járul hozzá a modern műforma kialakításához, a szólóhangszer pedig új szellemben rendeli alá kápráztatóan virtuóz magánszólamát az együttes hangzás követelményeinek. Az A-dúr zongoraverseny megalkotása hosszú évtizedeken át foglalkoztatta Lisztet, míg azt végső formájában kialakította. Mikor hozzákezdett, 1839-ben, maga is elsősorban világjáró virtuóz volt, mire pedig a darabon a végső tollvonásokat megtette, 1861-ben, már visszavonult a pódiumról, és idejének java részét az alkotásnak szentelte. Jellemző, hogy az 1857-es weimari ősbemutatón Liszt nem a zongoránál ült, hanem a karmesteri emelvényről vezényelte az előadást, a zongoraszólamot pedig egyik tanítványa, Hans von Bronsart játszotta. Akárcsak Liszt többi nagyszabású ciklikus művében, ebben is egyetlen témát alakít át elmélyült ábrándból harci riadóvá, egyazon zenei gondolatnak megannyi különböző karakterét mutatja be.

Liszt Ferenc: Tasso

A Tasso, Panasz és Diadal című szimfonikus költemény megírására az 1849-es weimari ünnepségek - Goethe születésének századik évfordulója! - ösztönözték a zeneszerzőt. A weimari színház ebből az alkalomból előadta Goethe Tasso című drámáját. Liszt eredetileg ehhez a drámához kívánt nyitányt írni, a bevezetőzene azonban végül is nagyszabású, Byron nyomán készült szimfonikus költeménnyé nőtt, amely a tragikus sorsú költő-hős emberi és művészi sorsát énekli meg. A Lamento: a mesterművek megalkotásának időszaka, a félreismerés, az őrültnek vélt Tasso ferrarai éveinek kínjai az Este-család szolgálatában. A Trionfo: a költővé koszorúzás, a dicsőség és megdicsőülés Rómában. Ferrara és Róma mellett azonban Liszt arra a városra is emlékezik, ahol Tasso művészete elevenen él a nép lelkében évszázadokkal a költő halála után is: Velencére. A velencei halászok úgy éneklik a Megszabadított Jeruzsálem sorait, mint a népdalt, és ez a dallam, amely nemzedékeken át élt, eljutott Liszthez is: velencei hajósének lett a Tasso című szimfonikus költemény fő motívuma. Ezzel fejezi ki Liszt a Ferrarában sínylődő poéta bánatát, lázadását, az Este-udvar lovagi előkelőségét, de ugyanezt a dallamot alkalmazza a megdicsőülés hatalmassá fejlesztett tetőpontján is. Liszt maga így ír a szimfonikus költemény előszavában: „Tasso Ferrarában szeretett és szenvedett, Rómában megdicsőült, Velencében pedig mindmáig él a nép dalaiban."